A föld- és vályogépítészetről III.

A vályog készítése

A vályog az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, az égetett tégla közvetlen előzménye. Nem igényelte azonban a költséges téglaégető felépítését, alapanyagához mindenki könnyen és olcsón hozzáférhetett, készítési eljárása könnyen elsajátítható volt. A magyar nyelvterület túlnyomó részén szinte akadály nélkül hódította meg a falusi építészetet (Cseri 1997). A vályogépítés „tudománya” régen apáról fiúra szállt, így az ifjabb nemzedék közvetlenül kapta meg a jól bevált technológiát, tapasztalatokat (Csicsely 2003).

A vályog természetes anyagokból előállított szervetlen építőanyag, mely az agyag mint kötőanyag, a homok és a kavics mint adalékanyag és az esetlegesen hozzáadott valamilyen tulajdonságjavító szer(ek) azaz adalékszer(ek) (mész, cement, gipsz, kazein, tej és egyéb fehérjék, gyanták, növényi rostok, állatszőr ill. mesterséges szálak v. rostok) vizes keveréke (Boudreau 1971, Zentai 1991; Molnár 1998a). A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a bekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását (Cseri 1997).

A szalmás, törekes sár népi építészeti felhasználásának legelterjedtebb formája a vályogvetés, illetve a vályogépítkezés. A vályogvetés eszközei: ásó, sárkészítő kapa és vályogvető, amit fenyődeszkából készítettek (Juhász 1991). A vályog mérete tájanként változó volt, az utóbbi időben leggyakoribb a 32 cm hosszú, 16 cm széles, 10 cm vastag vályog, de régebben jóval nagyobb méretűt (55 x 22 x 13 cm) is készítettek. Az idők folyamán a vályogtéglák mérete csökkent (Juhász 1991; Zentai 1991).

A vályogvetés igen vízigényes, ezért olyan helyen végezték, ahol bőséges víz és vályogvetésre alkalmas agyag állt rendelkezésre. A felső talajréteget, a gyepszínt félredobták, majd alatta a földet megásózták, a nagyobb agyagrögöket szétverték. Ezután a porhanyóvá tett agyagot vízzel árasztották el, illetve vizet hordtak rá. Kapával összeforgatták a megáztatott földet, pihenni hagyták, majd polyvát vagy töreket szórtak rá és jól belekapálták a sárba. Ezután következett a sár taposása, amely akkor volt jó minőségű, ha a kovászhoz vált hasonlóvá.

forrás: www.sulinet.hu

Míg a sarat ismét érni hagyták, előkészítették a vályogvető helyet, amelynek sima, de apró füvű területet jelöltek ki, hogy a vályog ne tapadjon a földhöz. Ha nem volt füves térség a közelben, a vetőhelyet finoman felhintették polyvával. A tömő a gödörből két kézzel akkora sárcsomót markolt föl, amennyi elegendő volt a vető megtöltéséhez. Ezután a sarat a vetőbe csapta, belenyomkodta, a tetejét kézzel elsimította. A megtömött vályogvetőt a vető vagy húzó vaskampóval a vetőhelyre húzta, s egy erőteljes mozdulattal a földre fordította a kész vályogot. Az üres vályogvetőt visszahúzta, megmártotta egy vízzel teli kis gödörben, majd ismét a vető elé helyezte. A vető minden tömés előtt finom polyvát szórt a vályogvetőbe, hogy a sár kevésbé tapadhasson hozzá (Juhász 1991; Medgyasszay & Novák 2006).

forrás: https://mek.oszk.hu

A vályogvetés ideje a tavasz és az ősz volt. A kivetett vályogot jó időben 2-3 napig, rosszabb idő esetén egy hétig hagyták szikkadni, aztán megfordították, majd kazlazták, föltizelték vagy gúlába rakták. Egy ember a szakértelmétől és a körülményektől függően 200-500 darabot tud kivetni, így két összeszokott vályogvető egy nap 1000 db vályogot tudott kivetni. Egy átlagos méretű, háromosztatú parasztházhoz 9-10 ezer vályogot kellett készíteni (Juhász 1991; Zentai 1991).

Magyarországon nincs se szabvány, se műszaki irányelv, amely a vályogról, mint építőanyagról, illetve a vályogépítésről rendelkezne (Molnár 1998b), de a vályogfal emelése kőműves szakértelmet igényel. Ezért kevés kivétellel általában mindig kőművesek végezték. Az építkezéshez célszerű volt tavasszal hozzáfogni. A kőműves falazott, a vályogot a téglához hasonló kötésben rakta, sárral ragasztva. Keze alá két-három, de néha 7-8 ember dolgozott, sarat készítettek, hordták, adogatták az anyagot. Az elkészült falat általában egy rétegben tapasztották, azután egy simító mázolást kapott, végül kétszer bemeszelték. Vályogvető specialista majd minden faluban előfordult (Zentai 1991).

Irodalomjegyzék:

Boudreau, E. H. (1971): Making the adobe brick. Fifth Street Press, Berkeley, California, USA.

Cseri, M. (1997): Falazatok. In: Füzes, E. & Kisbán, E. (szerk.): Magyar néprajz nyolc kötetben IV. Életmód. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Csicsely, Á. (2003): Vályogfalazatok és nyomószilárdsági vizsgálatai. Építőanyag, 55: 118–124.

Juhász, A. (1991): Sármunka. In: Nagybákay, P. (szerk.): Magyar néprajz nyolc kötetben II. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Medgyasszay, P. & Novák, Á. (2006): Föld- és szalmaépítészet. TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Budapest.

Molnár, V. (1998a): Vályogépítési módok és szerkezeti megoldások. Magyar Építőipar, 11-12: 348–350.

Zentai, T. (1991): A parasztház története a Dél-Dunánúlon. Pannónia Könyvek - Baranya Megyei Könyvtár, Pécs.