A vályogtéglák összetörése - avagy a kezelhető minta kialakítása

A kutatás kezdetén még nem gondoltam volna, hogy a vályogtéglák ilyen változatos méretekben léteznek. A különféle, népi építészettel (merthogy a vályogépítés a népi építészet egyik legszebb példája) foglalkozó irodalmak csupán két általános mérettartományt adtak meg, mondván, hogy általában ilyen méretű téglákat szoktak készíteni a vályogvetők. Megjegyezték azt is, hogy ezentúl a vályogtéglák mérete tájanként eltérő lehet.

Nos, jelen állás szerint kijelenthetjük, hogy nem csak tájanként, hanem egy tájon belül is nagyon változó lehet a téglák mérete. Eddig mindössze az egy helyről (egy házból) származó téglák voltak azonos méretűek, de minden lokalitásból más és más méretűek kerültek elő. Az eddigi legnagyobb téglák feldolgozásával éppen most végeztem, ezek mérete 30 x 11 x 16 cm volt, a súlyuk pedig egyenként csaknem 8,5 kg! Minden tiszteletem az abaligetieké, hogy ekkora téglákból építkeztek 1930 körül!

Ezek alapján már talán sejthető, hogy egy-egy tégla feldolgozása nem mindig egyszerű. Bal kézbe egy leselejtezett csákányfej, jobb kézbe egy kalapács, és már mehet is az aprítás! Így viszonylag gyorsan, de nem mindig könnyen kisebb-nagyobb darabokra törhetők a téglák. Ezeket a darabokat már könnyebb kalapáccsal apróra törni. Arra is figyelni kell közben, hogy ne ész nélkül csapkodjunk, hiszen a túl erőteljes ütések a téglákban található magokat is összetörhetik!

Téglatörés közben

Így néz ki egy összetört vályogtégla

Ezután következik a szitálás. Jómagam egy 2 mm, egy 1 mm és egy 0,5 mm lyukbőégű szitával szitálom át a törmeléket. Nem is lenne muszáj leszitálni, azonban a későbbi feldolgozást megkönnyíti, ha a nehézoldatos elválasztást a leszitált frakciókkal külön végezzük el. Szitálás után az egyes frakciókat külön bezacskózzuk, és mehetnek a laborba arra várva, hogy tovább foglalkozzak velük.

A szitálás eredménye

Érdekes, hogy a hasonló méretű téglák súlyában is nagy különbségek lehetnek. Úgy vettem észre, hogy ez a nyersanyagtól függ elsősorban. A löszös téglák törnek szét a legkönnyebben, az agyagosakkal már nehezebb dolgunk van, és vannak olyanok, amikben meggyőződésem szerint vályogtégla készítésre nem a legalkalmasabb nyersanyagot tették. Ezek a téglák akár beton keménységűek is lehetnek, és nem egy leányálom a feldolgozásuk.

Szintén érdekes, hogy az agyagon/löszön, a homokon és a növényi rostokon kívül mi minden belekerülhet a téglákba. Ízelítőnek néhány példa: törött üveg, cserépdarabok, kövek, faágak, baromfi ürülék - és néhány extra "élő" anyag is: egész dió, csigák, hangyák, rovarok. Egyszóval nem unalmas dolog a téglatörés - ha nem számítjuk, hogy nagyon porzik, akkor talán még izgalmasnak is mondható.

Apropó, por! Éppen azért, hogy ne fulladjunk bele a vályogporba, a szabadban végezzük a törést, általában az egyetemi sportpálya mellett az árnyékban. Öröm nézni, hogy a tesis hallgatók és a botanikus kert látogatói azon törik a fejüket, hogy mégis mi a fenét csinálhatunk! :) A bónusz, amikor oda is merészkednek és megkérdezik, hogy mit csinálunk. Tanult kollégám azt javasolta, hogy mondjuk azt, hogy homokot készítünk a távolugró gödörbe. Az ötletet végül elvetettük, bár bizonyára érdekes reakciókra számíthattunk volna :)

Minden esetre javaslom a porszűrő maszk használatát mindenkinek, aki hasonló dologra vetemedne!