A föld- és vályogépítészetről II.

A vályogépítés Magyarországon

Európa népi építészetére a sokszínűség jellemző. Vályog lakóházak majdnem minden országban előfordultak Svédországtól Angliáig, Németországtól Franciaországig. A vályogépítészet azonban Európában éppen hazánkban élte egyik virágkorát (Csicsely 2002).

Magyarországi elterjedésének története ugyanakkor még nincs kellően tisztázva, hazai történetét vizsgálva 16. századinál korábbi adataink nincsenek (Fegyó 1973). A magyarság föltehetően már a honfoglalás előtt ismerte a sármegmunkálás egyes fogásait és eljárásait, mivel vándorlása során a délorosz sztyeppen érintkezett olyan népekkel, amelyek sárépületekben is laktak (Juhász 1991).

A vályog szó 1693-ban fordult elő először magyar nyelvemlékben – sár, később égetetlen tégla jelentéssel, de feltételezhető, hogy ennél nagyobb múltra tekint vissza (Zentai 1991; Cseri 1997). Maga a vályog szavunk északi szláv eredetű: a morva válek, a szlovák válok, velek, a lengyel walka, az ukrán válok, az orosz valkóvij ugyanazt a szalmával kevert agyagból szaggatott, égetetlen építőelemet (vagy építményt) jelenti (Juhász 1991).

A történelmi Magyarországon a földépítés a középkorban és az újkorban is virágzott. A föld a honfoglaláskori földvárak, majd a tatárjárás után, illetve a török hódítás ellen épült várrendszerek fontos kitöltőeleme volt. Legmarkánsabban azonban lakó- és gazdasági épületek építőanyagaként használták (Medgyasszay & Novák 2006).

forrás: Csicsely (2002)

A sártechnikát sík vidéki parasztságunk fejlesztette legmagasabb fokra (Juhász 1991), de a kevés erdő miatt hazánkban szinte mindenütt teret hódított magának, és az építési módok gazdag tárházát fejlesztette ki. A vár- és erődépítészet során jöttek később létre a kővázas, illetve a kívülről kővel vagy téglával burkolt erődítményfalak (Csicsely 2002). A magyar nyelvterület, illetve a Kárpát-medence természeti adottságai következtében a 19. század folyamán a föld anyagú falak váltak meghatározóvá a népi építészetben (Cseri 1997).

Felhasználása a 19. század első felétől rohamosan terjedt az Alföldön és peremvidékein, a föld és a fa falanyagok rovására (Juhász 1991), s a század végi magyar nyelvterületen a földépítkezés legelterjedtebb formájává a vályogfal vált (Cseri 1997). A vályogfal az alföldi mezővárosokban már a 18. század folyamán elterjed volt, a Dunántúlon azonban csak a 19. század végére vált általánossá (Cseri 1997). Ebben az időszakban az építkezések anyagát döntően a föld és sár adta, de a megmunkált sarat a fa- és a kőépítkezésnél sem nélkülözhették, például a tűzhelyek, a födém vagy a padlózat készítésénél (Juhász 1991).

Irodalomjegyzék:

Cseri, M. (1997): Falazatok. In: Füzes, E. & Kisbán, E. (szerk.): Magyar néprajz nyolc kötetben IV. Életmód. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Csicsely, Á. (2002): Szemelvények a vályog- és földépítés történetéből. Építés- Építészettudomány, 30: 273–287.

Fegyó, J. (1973): Késő középkori lakóház leletmentése Ráckevén. Studia Comitatensia, 2: 93–105.

Juhász, A. (1991): Sármunka. In: Nagybákay, P. (szerk.): Magyar néprajz nyolc kötetben II. Kézművesség. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Medgyasszay, P. & Novák, Á. (2006): Föld- és szalmaépítészet. TERC Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., Budapest.

Zentai, T. (1991): A parasztház története a Dél-Dunánúlon. Pannónia Könyvek - Baranya Megyei Könyvtár, Pécs.